Életem során már számtalanszor fordult fel fenekestűl az életem. Voltam már párszor a szakadék szélén. Legalábbis látszólag. Mert hát valójában mi is omlott össze? Tényleg az egész életem? Vagy inkább azon erőfeszítésem, hogy a látszat énem fenntartsam. Hogy jól játszam a jó kislány szerepét. Aki sose dühös, aki mindig kedves és segtőkész. Aki akkor boldog, ha mindenki más igényeit kiszolgálta maga körül. Aki mindig csak második a saját életében, sosem főszereplő.
Mára már viszont én vagyok a Nap a saját Naprendszeremben.
Van a pszichológiában a „pozitív dezintegráció” elmélete, ami Kazimierz Dobrowolski lengyel pszichiáter nevéhez fűződik. Ez azt mondja ki, hogy mindenfajta érzelmi zavar potenciálisan a fejlődés előjele és velejárója, nem pedig valamiféle betegség. A különféle pszichológiai tünetek pedig a növekedés iránt frissen felébredt igény következménye. Ennek során a személyiség szétesik, hogy aztán egy érzelmileg bonyolultabb formában épüljön újjá.
A romok alól pedig a legszebb virágok nőnek.
Vannak akik ezen viharok következményeképpen képesek fejleszteni a személyiségüket, míg mások visszacsúsznak ugyanoda, ahol korábban tartottak. Azok akik a válság időszakát egyfajta tanulásként fogják fel és fejlődési lehetőségként közelítik meg, sokkal inkább képesek a fejlődésre. Ez utóbbi az ami engem mindig is hajtott, hogy egyre kompetensebb és autonómabb legyek a saját életemben. Egy olyan valaki, aki éli az életét és nem csak megtörténnek vele a dolgok.
Egy kedves barátom mondta nekem egyszer, hogy a családi tarumák orvosi lova vagyok. Végig görgetve az életemet látom, hogy ebben teljesen igaza van. Alkoholista, gyógyszerfüggő, abúzáló, szegény, hiteleken tengődő családi háttér után, talán nem is annyira megdöbbentő a lázadó, önsorsrontó narratíva. A folymatos menekülési kényszer. Sokaknak a nehézségeim negyede is elég lenne egy egész életre. Mindamellett ez a sok negatív tapasztalat volt a lelki fejlődésem mozgatórugója, hiszen az általuk okozott fájdalmak tereltek a megoldások keresése felé. Többek között pedig arra az útra, hogy magam is segítő legyek.
Mára megtanultam hálás szívvel fordulni a traumáim felé.
Bár kislányként és fiatal felnőtt koromban is még sokáig elzárkóztam a kellemetlen élmények elől. Hosszú időbe telt, mire ténylegesen megtanultam elfogadni önmagamat és a valóságot olyannak, amilyen. Ez a fajta önreflexió sokszor ébresztett bennem fájdalmas kételyeket azzal kapcsolatban, hogy valóban jó és értékes ember vagyok e. A bizonytalanság, a bűntudat, a depresszió ellenben természetes velejárói a fejlődés folyamatának. Ezek megdolgozása okán viszont évről évre lettem egyre erősebb és önazonosabb személyiség.
A változás az élet természetes része. Ha elfogadjuk, ha nem be fog következni valamilyen formában. Mindenre érvényes, hisz ami áll az halott. Ha a tested látszólag nem is mozog, a belső szerveid akkor is mozgatják benned a vért, a levegőt, az életet. A környezetünk számára sokszor lehet zavaros, hogy az egykori személyiségünk látszólag teljesen kifordult önmagából. De mi, akik benne vagyunk ebben a folyamatban tudjuk csak igazán, hogy talán még sosem jártunk ennyire közel a valódi önmagunkhoz. Ez pedig sokkal felszabadítóbb lesz mint bármi más.
Itt ez a csodálatos élet, hát ÉLJÜNK és ne csak túléljünk!
